A fene se tudja, mi van velem. Egyik nap minden jó, másik nap nem lehet felkaparni. Csak abban az egyben reménykedem, hogy a sós víz jót tesz az arcomnak.A vöröshadsereg egyébként is mindig legyengít, ennek tudom be azt, hogy megbetegedtem. Hangom alig, levegő dettó. Mekkora hasznos találmány ez az orrcsepp! Komolyan, már levegő híján nyilván nem is élnék. 

Amúgy ott van ez a Hemingway fazon. A kedvenc kis antikváriumomban megvettem A folyón a fák közé és Az öreg halász és a tenger c. műveit (már kaja helyett is könyvet veszek basszus), és lehet hogy velem van a baj, de elolvastam az utóbbit és rám nem volt olyan eget verő hatása*. Már azelőtt ismertem a történetet, és el akartam olvasni is. Persze tetszik a fiú és az öreg között lévő mély kapcsolat, meg az öreg hihetetlen ereje. És tetszik ahogy Ernest bácsi a mondatokat szövi. Szóval egy kedves kis történet, de nem tudom hova tenni*. Lehet még egyszer el kellene olvasnom. 

Más. Tegnap este piszkosul kivoltam. Ami a szerelmi életemet illeti, hát gondoltam, hogy nehéz lesz távkapcsolatban lenni, de azt nem, hogy ennyire.  És rájöttem, hogy az hülye duma, hogy "ha már három hét után se megy", mert nyilvánvaló, hogy még szokni kell a helyzetet. Azért eddig szinte minden nap találkoztunk, nem csoda, ha most nehéz. Elmondom én mi a bajom. Tudom, hogy szeret, de nem érzem. Nem vagyunk nap, mint nap együtt és az a törődés és figyelem, amit eddig megkaptam, mint a kámfor. Nem tudja, hogy mekkora örömet tudna okozni egy "csak úgy" sms-sel, vagy akáár egy képeslappal, vagy mittudomén. Legyen kreatív. De nem az, mert minek, hát ő ugyanúgy szeret, akkor mit póverkodjon. Szóval igen, szeret és szeretem, csak iszonyatosan hiányzik, hogy megsimogassa az arcom, gyengéden adjon egy csókot, vagy csak fogja a kezem. Ennyi. Majd csak túl leszek ezen az egészen, és elfogadom, hogy most ez van, nem várhatok el többet tőle, mint amit képes adni. 

A munka... hát azóta se indult be. Szóval korán örültem.

Úgy érzem magam, mintha darabokra lennék esve, s közben ide-oda csapódnak a gondolataim meg az érzéseim. Inkább harapok valamit, minthogy a hülyeségeimet ontsam tovább magamból.

*köszönöm  drc

Nem tudom mit írjak és hogyan. Bulizni voltam, ahol felkért táncolni egy srác. Miért ne. (Iszonyat jól táncolt.) Aztán meghívott egy italra. Én meg irigyelve a többieket, akik megtehetik, hogy elfogadják, igent mondtam. Aztán elindultunk meginni egy csendesebb helyre, ahol szembesítettem, hogy nincs szerencséje, mert lehúztam egy piával és még barátom is van 15 hónapja, mire ő úgy gondolta, hogy ez nem lehet akadálya, hogy nyomuljon. Én nem így gondoltam. Hiába küzdött a csókért, nem hagytam.

De hiába nem kellett lelkiismeretfurdalásomnak lennie, valami odabent elindult. Nyomta a szívem, zúgott a fülemben, összeszorította a gyomrom. Még csak két hete távkapcsolat a miénk, és már tele vagyok kételyekkel? Valakim van és mégse, Valaki, akivel nem tudok elmenni a Kosztolányi Dezső térre, akivel nem tudok rumos kakaót inni, aki messze van, és mégis közel. Ez az ábrándozás rémálommá vált péntek délutánra. Valaki fogta a kezem és elsétáltunk a Tisza partra. Leültünk egy padra egymás mellé. Hiányzott a nap, amikor megismerkedtünk és én ugyanitt az ölébe bújva éreztem Őt. Csak ültünk szótlanul egymás mellett és arra a napra gondoltam, amikor az ex szakított velem a Tisza partján. Egy másik padon. Azt mondta azért kell szakítanunk, mert nem tudja elképzelni, hogy egy nap a felesége leszek. Milyen ócska szöveg. Utólag azt mondta, hogy akkor még mindig szeretett. Gondolkodtam, mi legyen. Mondjam én is azt, hogy bocs háni, de nekem nem vagy elég jó? Hiszen ez hazugság. Mondjam, hogy 10 év múlva nem tudnám elképzelni, hogy még mindig szeretlek? Ez is hazugság. Akkor miért vagyunk itt? Megfogalmazhatatlan szavak helyett mélyen hallgattunk mind a ketten, s hol az én szememben sejlett föl egy könnycsepp, hol az ő arcán gördült le egy másik. Nem jöttek a szavak, amik alátámasztották volna a kétségemet. Nem találtam a hazug érzéseket, amik szerda óta martak. Mígnem kisírtam a szívemből a kételyt. Az ölébe bújtam, szorosan átkaroltam és csak annyit tudtam mondani, nem megyek haza. Nem kell aludnom sem egyet, sem kettőt, hogy rájöjjek, én nem akarok úgy szakítani, hogy még mindig szeretem. 

Kisírt szemekkel indultunk vissza a partról, szorítva egymás kezét, mint talán még soha. Kétségek nélkül hajtottam álomra a fejem. Mellette.  

Már két hete rinyálok azon, hogy nincs székem. Van aki csak mosolyog rajtam, van, aki vállrándítással fogadja. Pedig.

Ülünk a vonaton, a buszon, a villamoson, a kocsiban, az iskolában, a színházban, a moziban (mint Rozi), a tv előtt, a monitort bámulva, evés közben, pisilés közben, az alvástól a lefekvésig majdnem egész nap igyekszünk a hátsó fertályunknak egy kényelmes ülőhelyzetet biztosítani. Fotelon vagy kanapén, sámlin vagy kerti széken, egyszerű fa széken, vagy fémvázason. Egész nap. Mi történne az emberiséggel, ha az összes széket kivonnák a forgalomból? Jönne a végrehajtó a holdvilágos éj közepén a fekete autójával és elrabolná a székedet! Azt, amin éppen ebben a pillanatban ülsz, meg ami a konyhádban van, és még ez sem lenne elég, kitépné az autód ülését is. Mi történne akkor, ha az embereknek megtiltanák, hogy leüljenek? Elvégre a mi IV. Bélánk megtiltotta az uraknak, hogy a jelenlétében bárki is leüljön, sőt mi több, trónterméből kivitetett minden széket, persze a trónszéket kivéve. Helyreállt ezzel a király tekintélye? Aligha. A pöffeszkedő, két mázsás, lihegő nagyuraknak állniuk kellett, és fortyogtak a dühben. Más. Én már meg nem mondom, hogy Rómában-e, de olyan nyilvános toálettekkel találkoztunk, ahol egy lyuk fölé kellett helyezkedni, majd az ember lyánya céloz és lő. Ugye, milyen kellemetlen, ha megfosztják az embert néhány hétköznapi dologtól? 

Ez a poszt sosem született volna meg, ha nem kerülök ismét kollégiumba, ismét egy négy ágyas, de immáron három székes szobába.  2008. szeptember 30-a a mai naptól fogva piros betűs ünnep. A székek ünnepe, mert annyi szenvedés, hiányérzet, és vágyakozás után... Hihetetlen, de VAN SZÉKEM! :))

Újabban családi életet élek. 

Hogyan jönnek ide más országból? Olyan picike a Balaton? Mi az a fekete kocka? És Budapesten tényleg van földalatti vonat? Az a jel a parkoló, ugye? És vannak hajók a Dunán? Azokon szállítják a kocsikat? És ez a szám mi? És Niki, azt akarom kérdezni, hogy hol van a térképen a repülőtér? Neked kell ez a térkép? :))

Eme magasröptű beszélgetés előtt palacsintát majszoltunk, amit én sütöttem. :)

A munka. Tegnap szinte csak kőbunkó emberekkel találkoztam, de ezt a részét hagyjuk is, mert megint felhúzom rajta magam. Egyébként a szociálpszichológia könyvemben azt olvastam, hogy a szép emberekkel segítőkészebbek mások, amely tényből pedig egyenesarányossággal az fog következni, hogy én csúnya vagyok. A munka. Kijutottam Biatorbágyra, és egy akkora nagy épület jött velem szembe, hogy szemem szám elállt. Szervusz, leendő munkahelyem - mit ne mondjak, a hűtőgépgyártól messze elhúzott esztétikai minőségében. Egy kedves csajszi barátkoztatott a hellyel, ő egy hete van ott a német diplomájával rendes munkában. Mint kiderült nekem leveleket kell majd szortíroznom, mi szerint az ajánlat megfelelő-é a cég számára vagy sem, majd pedig válaszlevelet kell küldenem. Érdekes, mármint nem maga a meló, hanem az, hogy a német főnökök reggel minden munkatársukhoz odamennek kezet fogni és morningot kívánni. Majd hív a csaj, hogy mikor kell menni, az én kisfőnököm, aki szintén német bölcsész diplomával csücsül ott, ahelyett hogy tanítana. Mellesleg az volt a második kérdése, hogy mit fogok csinálni a kommunikációs diplomámmal. Szóval a hely hangulata egyelőre barátságosnak tűnik, és azt hiszem csak jobb lehet a hűtők után. Hogy milyen időbeosztással fogok dolgozni, arról még halványlila gőzöm sincs, de még rózsaszín se.

Egyébként a mai nap tanulsága:

Ha a nap kisüti az egyik szemedet a villamoson, fordítsd oda a másik orcádat is! :))

El sem hinné az ember, hogy mennyire azok a véletlennek nevezett akármik irányítják az életét, amikkel nap, mint nap akár óráról órára szembesül. Vegyük például az egyik reggelem. Attól a pillanattól fogva, hogy kikászálódtam az ágyból, addig a pillanatig, amíg a tömött metrón összeszorultam két ember között, semmi rendkívüli nem történt velem. (Bár vitathatnánk olyan kérdéseket, hogy miért értem el éppenhogy azt a bizonyos metrót, és miért pont azokkal az emberekkel utaztam, akikkel.) Nos, ezen a bizonyos metrón találtam egy szórólapot, amely nappali tagozatos diákoknak kínál kötetlen időben munkalehetőséget. Ez a lap több napon át velem kóválygott, míg végül fogtam magam és megnéztem a honlapjukat. Nem volt túl bizalomgerjesztő a honlap kinézete, de egy-némely munka igen. Végülis egy ímélt megér - gondoltam. Így csütörtökön e-mail ment, fazon felhívott, pénteken szerződést kötöttünk, holnaptól irodában dolgozom 750 Ft-os órabérért. Az hagyján, hogy nyáron hónapokig kerestem normális munkát és semmi nem jött össze, most meg mint a karikacsapás... Mégsem ez lepett meg. A diákszövetkezet egy igen feltúrt utcácskában van, melyet sétálóutcává alakítanak át. Amint befordultam, egy kínai kajáldára lettem figyelmes, és jól meg is jegyeztem magamnak, hogy eltaláljak ide máskor is. És akkor jött a felismerés! Atyaég! Abban az utcában, annak a kajáldának a holléte felől jött a felvilágosodás, ahol Kaptárlakóval voltunk! Ha eme ténynek hihetetlenszerűségét bárki megcáfolná, figyelmébe ajánlom tájékozódóképességem mivoltának tanulmányozás alá vételét. 

De micsoda véletlen az, hogy a régóta keresett szivárványos esernyőt éppen abban az aluljáróban árulják majd, ahonnan én boldogan távozok majd a Keleti felé? 

És az, amikor azon izgulok, hogy itthon ne legyen az öcsém, mert meg kell írnom egy cikket, az én gépem meg Pesten csücsül a szekrényben, és véletlenül a haverjaival iszákoskodik valahol? 

Az vajon véletlen, hogy megismerhettem a párom, a legjobb barátnőm vagy akár Kaptárlakót? 

Aki tudja a választ, szóljon, de az, hogy én most nagyon boldog vagyok, az nem véletlen. 

Már ketten is a fejemhez vágták, hogy ritkán írok, de az íráshoz kell valamiféle ihlet meg idő, és ha van idő nem biztos, hogy van ihlet, ha meg ihlet van, idő nincs. Nem is magyarázkodni szeretnék, hanem belevágnék a közepébe, mert a mai nappal véget ért főiskolai létem első hete, ami nem is akármilyen volt.

Mindjárt kezdjük az elején: az első nap kettőre mentem, és ezzel egy olyan életérzés fogott el, hogy goodbye gimis évek, ez itt valami egészen más, megfoghatatlan érzés. Az első ebédem rántottsajt sültkrumplival, amivel csodálatos emlékeim vannak. Ironikus volt visszagondolni rá. Aztán mindjárt az első óra Szociálpszichológia egy mókás fazonnal, akit kötelező tegezni, és nevetve tanulunk. Volt stilisztika, ami beillett nyelvtanórának, kommunikáció elmélet, amitől a fülem is ketté állt, aztán hírelemzés, és filozófia, aminek a tanára akár egy görög félisten. A legeslegjobb órám az izgatottan, remegő szívvel várt 1945 utáni magyar társadalomtörténet volt, ami a hét utolsó órája. Tudtam, hogy ez lesz a kedvencem, hihetetlenül gyorsan elrepült a másfél óra. Ennyit a tárgyakról, jöjjön a körítés. Megindult az occsó kaja kutatás, több kevesebb sikerrel. Egyszerűen borzasztó, hogy számolgatom az aprót, ötszáz ebédre, három vacsira és reggelire, most két zsömlét, most egy perecet, vehetek-e kakaót, ajj egy túrórudi és bűnbe estem. Agyrém. Ha már a borzalmaknál tartunk van itt más is, de egy pár percet várok, amíg elhúznak a szobából. Ez az együttélés dolog. Öt kemény évet lehúztam a koliban, de ilyet még nem pipáltam. Hogy abszolúte, de egy picikét sem érdekli, hogy te hatkor kelsz és éjfélkor már jó lenne aludni, hogy neked is szükséged van a netre, hogy az asztal fele a tiéd, meg az a rohadt szék is közös. És nem elég, hogy rohadtul hiányzik az ágyad, meg a párod és egy nyugodt alvás, még olyan hülyeségeket is álmodsz, hogy terhes vagy. 

Azért nem minden ilyen rossz. Például kifejezetten élvezem, amikor a csendes folyosón nőiesen végig kopácsolok a cipőcskémben, meg amikor olyan fantasztikus személyekkel hoz össze a sors, mint Vandus és Kaptárlakó. Vandussal kedden találkoztam, együtt ebédeltünk és bóklásztunk Pest utcáin. Biztosra veszem, hogy nem ez volt az utolsó eset, hogy mi összefutottunk. Aztán szerdán délután ötkor egy körszakállas gondolkodó* kocogtatta meg a vállam, majd este tizenegyig boldogítottuk egymást. Mindezt valami isteni rumos kakaó, száraz fehérbor, nem túl drága, ízletes kínai kaja és sör mellett. Beavatott. Igen, ez a legjobb szó arra, amit érzek, ha a szerda este élményeire gondolok. Az igazi úriember, aki minden pillanatban odafigyel arra, hogy a jobb oldalán légy, rád adja a kabátját, hogy a Szabadság-hídon nehogy megfázz, és közben mesél és mesél. Te meg csak ámulsz és habzsolod szavait meg a pesti és budai levegőt, mintha attól félnél, hogy a következő pillanatban valaki odaoson és elrabolja tőled a pillanat varázsát. Fantasztikus volt.

*Sparrowtól lopva az elnevezés :)

Hát szóval itt csücsülök az új székemenünkön, mert a 4 ágyas szobában csak három van. Elalvás előtt beszélgettem Kaptárlakóval, és egy széles mosollyal az arcomon aludtam el új otthonomban. Egész jól aludtam, csak nehéz lesz megoldani, hogy az anglisztikás csajnak elég sokat kell tanulnia én meg nem tudok fényben elaludni. Álmomban úszkáltam és egy cicust szorongattam, így egyszerre, meg ha minden igaz benne volt háni is, de erről csak halvány emlékfoszlányaim vannak. Naná, hogy reggel hatkor felébredtem a csajok indulására, de ez a másik koliban is így volt. Annyira rossz, hogy csak 2-re kell mennem. :D

Itt vagyok Budapest, tégy magadévá! :D

Ólomsúlyú pillákkal ébredtem. Valaki ellopta a pihenés édes ízét a számból. Abban a reményben hajtottam álomra fejem, szorítva a kedves kezét, hogy ma este nem riadok fel buta álmok miatt, ma nem fogok kiszáradni, ma nem fognak táncot lejteni a szúnyogok a fejem felett, mert ma velem van, és soká lesz ilyen megint.  Aztán éjjel kettőkor megcsörgetett Z, nyilván részeg volt. Annak reményében, hátha csak véletlenül benyomódtam, nem kerítettem nagy ügyet az egésznek, visszabújtam álomharcosom ölelő karjaiba. Majd még egyszer megcsörgetett. Hívjam vissza? A frászt, még a végén kiverem a maradék álmot is mind a négy szemünkből. Telefon kikapcs, ásítozás, nehéz visszaalvás.

Ólomsúlyú pillákkal ébredtem. A hideg bebújt a takaró alá és a libabőrömön táncolt. Ajkának puha csókjaival, karjainak meleg ölelésével hozott vissza a valóságba. "Tudom, hogy még lesz ilyen reggel" - mondta. "Tudom, hogy még sok ilyen reggel lesz." Amikor a melegséget hátra hagyva el kell indulnunk a vasútállomásra, ki kell lépnünk az ajtón bele az őszbe, a didergős, arcot kipirosító, meleg kezet elengedni nem akaró őszbe. Abba az őszbe, amikor hetente találkozunk, képeslapot és levelet írunk egymásnak, számoljuk a napokat, a bárányokat és a színes faleveleket. Egymás nélkül semmi sem ugyanolyan, a másikra várni felemelő. Szeretlek ősz, meg nem is.

Régóta keresem álmaim óráját. Nem túl giccses, nem bazinagy, talán gumis, kecsesen ívelt és nőies. A szűk költségvetés nem engedte meg, hogy messzire szárnyaljon a fantáziám, egészen addig, amíg nem találkoztam a kreatív boltban óra darabokkal. Nézem, nézem, mi a fene! Bár nem volt könnyű megtalálni az ideális óraszerkezetet sem, a fantáziámnak most már semmi sem állhat útjába. Ugyanis én magam készítem el az órácskámhoz a szíját, méghozzá gyöngyből. És itt még nincs a történetnek vége. :) Lecsatolhatóra készítem el, ami azt jelenti, hogy annyi féle színű, mintázatú, formájú ékszerórát viselhetek ahányféle ruhám csak van. :) És most nagyon nagyon boldog vagyok, mert végre óra van a kezemen, ami mellesleg gyönyörűséges. :)

Csak egy példa a számtalan lehetőség közül:

Az éjjel kusza álmait visszagyűrve a párna alá, óvatosan nyitottam ki a szemem. Szinte fájt, ahogyan a Nap szemembe lövellte sugarait. Egy-két óvatos tapogatás még csukott szemmel, majd egy puha mellkas találkozása ujjaim bizsergésével. A Nap hadjáratot indított az Éjszaka ellen, s az Álomlovas veszíteni készült. Csak halkan suttogtam vakmerő Harcosom fülébe, hogy ideje lesz megvívni a nappal harcát, mire Ő, mint óriáspajzsot emelte feje fölé párnáját. Egy-egy óvatos hozzádörgölődzés és a kitartó dorombolás végül az ajkára csalt mosollyal elindította szeptember tizedikét.

Miután reggel óta takarítok, úgy döntöttem máskor vetem magam neki a képeim rendezésének, inkább kitöltöm a saját bejáratú blogos barátságfüzetem, hátha érdekelnek valakit a válaszaim. :)

Hiszel-e:

Mit gondolsz róla?

Egyik-másik:

Közösség:

Előfordult már, hogy:

     Múlt:

[nyaff] Noooormális, hogy éjjel szauna van a szobámban, én mégis szorítom magamhoz a plüssmackót és ráadásul még náthás is vagyok, mert az a köcs buszsofőr úgy fúvatta a légkondit, hogy azt hittem megfagyok menten, de ez nem lett volna baj, ha nem lenne piros betűs ünnep, de ilyenkor gyengébb az immunrendszerem.[/nyaff]

Minden éjjel álmodom. Ha felriadok, akkor kétfélét. Ha kétszer ébredek fel, háromfélét. A ma éjjel sem volt másképp. A számhoz kaptam, és egy könnyed mozdulattal kivettem egy óriási fogat gyökerestül, mindenestül. Vér sosincs. De most másképp álmodtam foggal. Ezúttal belenéztem egy tükörbe és a számban sokkal több fog volt, mint a valóságban. Öt, hat bölcsességfogam volt egy-egy sarokban, amik a szokásos íven kívül, hely híján visszakunkorodtak. Megmozgattam még egy-két fogat, amik tudtam, hogy ki kell essenek, hogy a többi elférhessen. Majd felriadtam.

Régen álmodtam már foggal, de már sokadjára. Még sosem láttam tükörből. Utoljára, több mint egy éve, teli volt a szám és sorba köptem ki őket egyiket a másik után, azt éreztem, hogy aminek ki kell jönnie, az jöjjön, de ne gátoljon tovább. Majd óvatosan kitapogattam az egyik helyét, és megnyugodva konstatáltam, hogy nincs semmi baj, jön az új. Kedves barátnőmmel ezt egy korszak lezárásának tudtuk be. Kiköptem a múltat. De mi történt ma este? Unom már a számban turkálást az álmaimban.

Ma kisöcsémmel megcsináltuk élete első házifeladatát. Ha tudná, mi vár még rá. :)

Update: Ha tudnám, mi vár még rám... A szüleim kitalálták, hogy ők bizony képtelenek támogatni. Csak napi két doboz cigire van pénzük. Jajj, de szép az élet taram... taram... taram...

Letelt a három hetem a gyárban. Igazság szerint még szerettem volna menni tegnap, meg ma is, de anyu elkezdett hisztériázni, hogy az elintéznivalókkal mi lesz. Így tegnap elmentem személyit csináltatni, sorban álltam a postán, és befizettem a befizetnivalót. Lelkiismeretfurdalásom (azt hiszem egy szó) van, mert számítottak rám. Még akkor is, ha ez csak egy gyár, és remélhetőleg soha többé nem fogok ott dolgozni. Egyébként nem mondom, hogy haszontalan volt, nem csak a kevéske pénzre gondolva, amit én kerestem meg, magamnak. Például gyönyörűen el tudtam aludni este kilenckor, és kelni 5:20-kor. Ez jó jel, hiszen mint már említettem a pesti közlekedésem igen időigényesnek fog bizonyulni, és ennek koránkelés szaga van. Aztán azt is megtanultam, hogy van élet 8 óra munka után, és hogy nem baj, ha nagy a hangzavar, mert akkor senki nem hallja ha énekelgetek egy kicsit, szemezve a hűtőgépekkel. A következő tanulság, aminek a csíráját Zsuzsa nénitől kaptam: a péntek ugyanolyan nap, mint a többi munkanap, a munkanap 8. órája olyan, mint az első. Meg kell csinálnom, mert az a feladatom. És nem azért csinálom, mert szeretném a 842. hűtőt is szemügyre venni, hanem mert ezért kapom meg a fizetésem. Tanultam még mást is. Hogy értékeljem azt, hogy van munkám, de legfőképpen magamat értékeljem, amiért kitartóan tudok dolgozni, ha más nincs, akkor hűtőgépgyárban. Aztán azt is megtanultam, hogy nem mindig rossz kicsinek és vékonynak lenni, mert így igyekeznek majd a lehető legkönnyebb munkát rám bízni. Még valamit. A metrós újságban nap, mint nap közel kerültek hozzám a hírek, és világossá vált, hogy szükségem van látni, mi is folyik körülöttem. Rájöttem, hogy vannak kellőképp megkeseredett emberek, akik mindennap újra és újra elmennek a gyárba már 10, 15, 20 éve. Napi 8 órában kellőképpen elgondolkodhattam arról, mit, miért csinálok, mi vár rám, és miért nem fogom feladni.